Gépem északnyugat felé repült, egy általam ismeretlen országba. Annyit tudtam kb, hogy szép a táj, és baromi drága minden. Ez a 2 együtt kiegyenlíti egymást, gondoltam, s fél nap alatt nem gatyásodok le.
Az első pozitívum a reptéri ingyenes wifi volt, konnektorokkal kiegészítve. Meg is írtam szálláskérő levelemet, mert erre a napra nem volt skót szállásom. A reptérről a vonat a 7km-re lévő városba 39 korona, azaz kb. 1600Ft, így gyalog indultam az útnak. Fél óra után fel is vett egy autó, és percek alatt a központban voltam. A korai kelés utórezgései eléggé meghatározták hangulatomat: álmos és lusta voltam.
Nagyon megfogott városka nyugodt hétköznapi nyüzsgése. Tiszta rendezett utcák, bolyongó emberek, 1-2 utcazenész, de ami ledöbbentett – Hol vagyok?!? – az az utcán lévő beteg emberek száma. Szinte minden negyedik aki szembe jött, vagy bottal járt, vagy csípőficamos volt, vagy látszott az arcán, hogy agybaja van, vagy valami elektromos csodakocsival jött. Nem tudtam megállapítani, hogy ez valami népbetegség errefelé, vagy csak simán az, hogy itt annyi pénz van, hogy amit nálunk szanatóriumokban és otthonokban kezelnek, arra itt az a gyógymód, hogy jó pénzért minden eszközt odaadnak nekik, amivel egészséges emberek módjára tudnak élni és mozogni a városban.
A turistahivatalban megtudtam, hogy bicikli bérlésnél a napi 125 koronás díj helyett pár órára a tarifa „csupán” 100 korona, elég csúnyát mondtam rájuk magamban. Csak a végét merem leírni: egyszer nekik is elfogy az olajuk, és leszállnak a földre. No mindegy, majd biciklizem Londonban, gondoltam, és lebattyogtam a kikötőbe, ahol egy padon megreggeliztem, és egy órán át bóbiskoltam.
Bryggkapellet
A kikötőben állt egy 60 éves bálnavadász hajó, igen meglepő módon ingyenesen látogatható volt. Érdekes volt mászkálni rajta, látni a szigonyt és a matrózok kabinjait. A modern eszközök ellenére nem lehet könnyű az életük a vízen. Sétáltam egy darabig a parton, majd – jó, hogy ránéztem a térképre, mert – kiszúrtam, hogy van valami kápolna a vízparton, illetve furán jelölte a térkép, mintha a vízben lenne. Na ,ezt látnom kellett, s csakhamar rá is bukkantam a Bryggekapellet névre hallgató különös csodára. A kápolna egy hajón volt, s egy kedves idős bácsi – aki feleségével pár éve kellemes napokat töltött Zalakaroson, és ha ez a városnév nem is, a Tokaji szó egyből beugrott neki – megmutatta a térképen, hogy merre jártak vadászni. Elég messze: az Antarktisz köré jártak. Azt is megtudtam, hogy Sandefjord volt a legjelentősebb bálnavadász település. Vajon ma van ott WWF iroda? :P Na jó, ez gonosz volt, visszatérve azt mondta csak oda 1 hónap az út. Tényleg kemény életük lehetett. De hát nyilván itthon is megszokták, talán ezért nincs az északi országokban – a sziesztásokkal ellentétben – válság ma.
A kedves látogatás után felmásztam a városka fölötti jég darálta platóra, ahol kellemes erdei sétautakon bolyongtam, leltem valami tavat, meg felmentem a lengedező norvég zászlóhoz. Tetszett, ahogy ők használják, vékonyan csíkszerűen egy magas póznán, gondolom hajós „beütés” miatt. Fentről szép rálátást kaptam az öbölre.
Elsétáltam a városka temetője mellett is. Érdekes látványa volt, olyannak tűnt, mintha régóta lett volna az utolsó temetés. Sírhant ugyanis nem volt egy sem, viszont a sírköveket leszámítva MINDENÜTT fű volt, gyönyörű zöld gyep (amit egy srác nyírt épp egy kistraktorral). Feltételezem, hogy – jóléti állam létükre – a temetés után már hozzák is a friss fűszőnyegeket és terítik be a földet vele.
Most látom csak milyen sokat írtam erről a városkáról. Lehet, hogy tetszett. :) A vasútállomásra értem, s valahogy az volt bennem, hogy ha már van egy kis norvég koronám, mégis kipróbálom a vasútjukat, ott egye meg őket a 39 koronás vonatjegy. Mondhatnám, hogy semmi extra nem volt benne, de ezt csak azért mondom, mert a MÁV, CFR, ZSSK, stb. vasúttársaságokon kívül mással is utaztam már.
Egy tér a belvárosban
A reptéren a szekus buzgómócsing volt, ízekre szedte a táskámat, pedig ugyan az volt benne (egy lengyel édességet leszámítva), mint az előző 2 reptéren. A neocitran tasakját külön megvizsgálta, biztos azt hitte, hogy valami más port tettem bele. Kééész. De legalább a mi biztonságunkért csinálják itt a cirkuszt, így nem idegeskedtem miatta.
Még volt időm, így az időszakosan áramot produkáló konnektornál neteztem, majd átmentem a "határon", hogy beálljak az edinburghi járat sorába. Itt volt egy italautomata, amiből egy norvég nem kapta meg az ásványvizét, aki újbóli próbálkozás után halálos nyugalommal vette tudomásul, hogy bizony a gép elnyelte a pénzét. 10 percre rá egy angol csaj simán tudott venni amit akart, és az előbbi tag nem hőbörgött, hanem izgatottan és mosolyogva állt megint a géphez, és immár boldogan bontotta fel italát. Más kérdés, hogy én már az első kudarc után (vagy előtte:D) mentem volna a csaphoz megtölteni saját palackomat, de ez egy jóléti társadalom. S hogy miért is írtam le az iménti történetet? Csak elképzeltem, hogy működne az alábbi eset egy hazánkbeli italautomatánál. :-)
A repülés egyhangú volt, az indulás utáni tájat leszámítva. Az út nagy része ugyanis az Északi-tenger fölött volt, említésre méltó nem történt, ha csak annyi nem, hogy a kapitány bekapcsolta az övek becsatolására figyelmeztető tablót, ezt elmondta a sztyuvi is, mire a pilóta kikapcsolta. Lehet, hogy rossz gombot nyomott meg. :)
