Hangulati megjegyzés: a Stockholmba tartó távolsági buszon ülök épp, és írok. A légkondi végre nem szaharai forróságot fúj, így jó a kedvem is. Ezt a cikket friss élmény alapján írom végre, mondjuk talán ezért lett egy kicsit hosszú is.

A várost különösen azóta ismerem, amikor azért lett 1-es a földrajz dolgozatom, mert az 5 város közül Rigát nem írtam vízszintes ékezettel. No comment – piarista precizitás és földrajzoktatás.

Tamperéből érkeztem, egy újabb olyan országba, aminek nem ismerem a nyelvét, és történelméről is – röstellem – keveset tudok. A leszállás után nagyon pozitív kép alakult ki bennem a modern reptér és a jó tömegközlekedési rendszer/hálózat jóvoltából. Pénzük a Lat, amely forintosítva „drágább”, mint az angol font.
A 22-es busszal mentem be a központba, és a kapott tanács alapján le is szálltam a Melnsila utcánál, ahol nagyon szép felújított faházakat láttam. Még tartott az ámulat a reggel látott tamperei fa villák óta, mégis lenyűgöztek. Továbbsétálva Agenskalns városrészbe értem, kedves kis főtérrel, vásárcsarnokkal. Még nem volt ekkor Lat-om, így nem tudtam latba vetni semmit... HAHAHA :-D szóval nem tudtam venni semmit, pedig nagyon csábító volt az a sok friss finomság a pultokon. Jöttem tovább a belváros felé (bár volt jegyem, gyalogosan, mert így valahogy jobban láthatom a környéket).

Utam egy parkon vitt át (nem tudom, jó-e a szó, gyakorlatilag egy kevés fával beültetett gazos rétet kell elképzelni). Az útikönyv írta, hogy aki szovjet emlékeket akar látni, annak nem jó célpont Riga, ám a látvány rácáfolt: ekkora (felszabadulási) emlékművet szerintem még nem láttam: valami 40 méter magas vasbeton éktelenkedett, mellette bronz orosz katonákkal, stb. Körülötte meg egy nagyon mű tó. Azért megérte megnézni, mert ilyet sem látok minden nap. Ezután buszra szálltam, hogy megnézzem a szintén ötletként kapott régi szovjet reptér „sztálinbarokk” épületét: Spilvát. Hát, nem egy nagy szám, de nem volt messze, így nem bántam meg. Jellegzetesen magán viseli a sztálinbarokk jegyeit. Készítettem pár propagandafotót, amin piros esőköpenyemmel pózolok a reptér előtt, s a fotó bármely május 1-i Szabadnép címlapján megállta volna a helyét (szobrom címe: Repüléssel építsd a fapadosizmust!)
Villamossal döcögtem be a központba, mondván, ha már napijegyem: használjam. (A rigai villamos a budapestivel ellentétben hurokvágányokkal rendelkezik a végállomáson, így mindig ugyan az az eleje. Egy osztálytársam fogalmazta meg a kassai villamoson, hogy úgy vannak benne a székek, mint a hullámvasúton.) A piac zárva volt, de mellette a boltban vettem kenyeret, szalámit, a hűtőből valami helyi különlegességnek látszó túró rudi szerű cuccot, meg fél liter üdítőt (kvass). Utóbbiról máig nem tudom, hogy mi, de tuti helyi pia, mert az egyik városrész neve díszelgett rajta. Az íze kissé, de a szaga különösen  a sörre emlékeztetett. Pedig az üdítős pultról vettem el.

Ezután fellifteztem az akadémia 15. emeletére (a néni úgy rohant utánam, hogy mit akarok, mert egyből mentem a lifthez, ahogy kaptam a tanácsot – a bibi ott volt, hogy nem erre a toronyra mondták a helyiek az ingyenességet. Sebaj, költeni kell a pénzt ha már átváltottam.) Ekkor kaptam sms-t, hogy barátom csak hajnalban ér oda, így kaptam egy telefonszámot, amit fel kellett hívnom szállásért, meg mellé egy megjegyzést, hogy a srácnak névnapja van, így – mivel jobb ötletem hirtelen nem volt – vettem 2 sört.
Besétáltam az óvárosba, találtam wifit, és beüzemeltem a(z új wood)blogot. (Dobpergés tratatatamm. :)) Ekkor volt este fél 9, így felhívtam a srácot az óváros megnézése nélkül, gondoltam, ha névnapja van, ne érkezzek túl későn. Megadta a paramétereket, kibuszoztam, majd kocsival jött értem (a zöldövezetben lakik). Ekkor tudtam meg, hogy ő is cserkész, és épp kerti parti van nála. Azt hiszem nem kell ecsetelnem, hogy hamar kialakult a jó kis beszélgetés. Éjfél után mentünk aludni, s voltam olyan hülye, hogy kijelentettem, hogy 7-kor bemegyek a városba, hogy múzeumok nyitása előtt lássam amit látni kell, 10től meg ide-oda be tudjak nézni. A dolog ott bukott meg, hogy mindannyian elaludtunk, így csak 9-kormentünk be.

Elköszöntem házigazdámtól, s ismét nyakamba vettem a várost. A szecessziós negyeddel kezdtem, ahol a magyar konzulátus is van (így láthattam egy ilyen házat belülről is). Majd sétáltam a szép parkokban, végül befordultam az óvárosba. Be kell, hogy valljam, elszégyelltem magam, amikor Rigára úgy gondoltam, hogy biztos csak egy város északon, a lettek fővárosa. Az egy dolog, hogy szovjet tagköztársaság voltak (ha jól tudom) sokáig, ma a belvárosban ennek nyoma sem látható. Mesebeli házikók, sikátorok, széles terek, csipkés homlokzatok, vidám emberek jellemzik a légkört, s idézik a régmúlt időket.

Fent említett ok miatt nem tudtam elég időt szakítani rá, de igyekeztem a legtöbb utcát végigjárni, és sok fotót készíteni, hogy utólag tudjak legalább gyönyörködni a látványban.


Megfigyelések, tanulságok:
 - A buszmegállók szerintem nagyon messze vannak egymástól.
 - A jegy a londoni oisterhez hasonlítanám, csak ez szimpatikusabb, mert itt csak egy papírkártya van az utasnál – azt kell hozzáérinteni a géphez felszálláskor (mondjuk azt a londoninál sem tudom, hogy mi van , ha a napijegyem érvényes, de felszállás után nem „érvényesítem”.
 - Az árak nem magasabbak az itthoniaknál, de véleményem szerint nem olcsóbb ország a mienknél.
 - A lányok tényleg nagyon szépek. :) Nem hazudott az útikönyv.